*Chapter 5. – Beindulnak az események

Hajnal 4 óra. Felkeltem, de úgy érzem, hogy fölöslegesen. A fejem fájt, a torkom egy kicsit kapart, csak szédelegtem az amúgy is nagy szobámban. Erőt vettem magamon és az asztalon lévő naptárhoz mentem. Jesszusom, május van!

-          Ami azt jelenti, hogy már csak pár napom van az érettségiig… - suttogva számoltam. A tételeimet mind tudtam, de a hányinger kerülgetett, ahogyan arra a napra gondoltam. Május 8-án matrózblúzban várni a

feladatlapot… Rémálomnak tökéletes lenne. Lábujjhegyre álltam és halkan lelopództam az emeletről a konyhába. A telefonom a konyhapulton volt, telefonálnom kellett.

-          Haló! – ötödik csörgés után beleszólalt egy bágyadt hang.

-          Jó reggelt, George! Május van. - összeesküvően suttogtam.

-          Mit csináljak vele? Hagyjál már aludni, Rosy!

-          Ez azt jelenti, hogy 8 nap múlva ünneplőben fogsz várni a házunk előtt! – kicsit hangosabbra vettem a hangstílusomat, de figyeltem a ház nyugalmára is.

-          Akkor láthatlak abban a csinos fekete szoknyában… - mintha felkelt volna, a hangja már erősebben hangzott.

-          Köszönöm, hogy magadhoz tértél! Ha nem tanultál, akkor ideje lenne! – oldalra döntöttem a fejemet.

-          Igazad van, még a történelemmel gondjaim lesznek, de minden rendben lesz! Te meg ne izgulj miatta, tudom, hogy milyen aggódós vagy! – hirtelen abbahagytam a körömrágást. Tényleg ismer.

-          Oké, megígérem. Te meg aludj vissza, még van 2 órád rá! – kihangosítottam a telefont és letettem az asztalra. Feltettem egy adag teát, úgy megkívántam a málnateát.

-          Nincs kedvem. Úgy beszélgetnék még veled! Nem akarsz kimozdulni?

-          Most? – a döbbenettől a  pohár vizemet kiöntöttem a padlóra.

-          Miért ne? Lemehetnénk a partra és nézhetnénk a napfelkeltét! – olyan szépen mondta az utolsó szót, hogy a lábam is beleremegett.

-          Nem tudom, kiszökni? – a szememet forgattam.

-          Nem, kérj engedélyt! Komolyan mondom, 18 éves vagy, nem kell senkihez alkalmazkodnod! – éreztem az elején a gúnyt.

-          Jól van, de ha bajba kerülök, akkor te leszel a hibás! – elzártam a gázt és a telefonnal a kezembe a lépcsőhöz siettem.

-          Nem leszel bajban… Mellettem! – suttogta. Basszus, miért vagyok zavarban a hangjától?!

-          Remélem is! Viszem a táskámat, onnan megyek majd suliba! Ott találkozunk! – kinyomtam. Én meg George a parton. Bízom benne, hogy nem az, amire gondolok. Halkan a szobámba mentem és felöltöztem. Szürke cicanadrág és egy fekete topp. Szépen kisminkeltem magam, ahogyan szoktam, de a fáradság jeleit nem tudtam eltűntetni a szemeim alól. A hajamat kiengedve hagytam, csak kifésültem. Úgy szerettem a szőke hajamat, néha fogtam össze, de nem szívesen hordtam úgy. Egy elégedett pillantással díjaztam magam, majd befújtam a nyakamat és a csuklómat a kedvenc parfümömmel. Mielőtt lementem volna az órára pillantottam. 4 óra múlt 25 perccel, tökéletes. Lassan és óvatosan a kilincs felé nyúltam, aztán eszembe jutott, hogy nem írtam egy kis cetlire, hogy hová megyek. Gyorsan a táskámból előhalásztam egy papírkát és ráfirkantottam az üzenetemet. Így már biztos, hogy nem fognak aggódni. Kiléptem az utcára, egy árva lélek nem volt rajtam kívül.

-          Rosa szökése. Ezt is el kell kezdeni valamikor. – mosolyogtam magamban. Vállamra vettem a könyvekkel megpakolt hátizsákot és a tengerpart felé vettem az irányt. A nap még csak kezdett felkelni, vártam a találkozást. Mit akar tőlem? Lehet, hogy én reagálom túl az egészet és csak beszélgetni akar. A házak kezdtek eltávolodni, a lábam kezdett felgyorsulni. Ha nem hívtam volna fel, akkor nem lenne ez az egész. Az utolsó házaknál jártam, valamiért túl közelinek éreztem a tengert. A víz hangját már kezdtem hallani, a szellő apró hullámokkal játszott a víz felszínén. A padon egy gondolkozó embert láttam, Ő volt az. Olyan ideges lettem, vagy inkább izgatott, nem tudom megmondani. Hátulról megközelítettem és a kezemet a szeme elé tettem.

-          Rosa, csak neked van ilyen finom illatod! – megfogta a kezemet és hátra nézett.

-          Szia! – mint egy jól lakott óvodás, úgy mosolyogtam rá.

-          Már vártalak. Örültem, hogy felhívtál. – leültem mellé és letettem a táskámat.

-          Egy kósza ötlet volt, nem hittem, hogy ez lesz belőle. – a távolba néztem.

-          Mondanom kell valamit! – remek, nagyszerűen kezdi. Még én ne legyek izgatott az ilyen helyzetekbe?

-          Egy csaj? – egy zárat kellene szerelni a számra, néha gondolkodás nélkül beszélek.

-          Igen. Egy gyönyörű lány. – sóhajtott, miközben a víz felszínét bámulta.

-          Adjak tanácsot?

-          Nem kell. Össze vagyok zavarodva. Hogy mondjam meg neki, hogy szeretem? Lehet, hogy irántam nem is érez semmit. – szomorúan mondta. Sosem volt ilyen letört, pedig régóta ismerem, szinte együtt nőttünk fel.

-          Mutasd ki! Ne mondd! – biztatásul a lábára tettem a kezemet. Rám nézett és elmosolyodott. Ennyire fel tudtam dobni a kedvét?

-          Igazad van! A legjobb lesz, ha nem mondom, hanem csinálom! – mondta és rátette a kezét az enyémre. A szívverésem az egekbe szökött, örültem, hogy élek. Olyan hirtelen dobbant meg a szívem, hogy azt hittem, ott menten összeesek.

-          Mi a neve annak a lánynak? – levegőért kapkodtam. Felém fordult és a kezei közé fogta az arcomat.

-          Rosa. – Közelíteni kezdett a szám felé. Úristen, ezt szeretném én is?! Annyi éven keresztül visszautasítottam, de nem tudtam hazudni a szívemnek. Most hagytam az agyamat, nem hallgattam rá, inkább éltem a lehetőségekkel. Nem haboztam, én kezdeményeztem a csókot. Becsuktam a szememet és hozzányomtam az ajkaimat az övéhez. Életem első csókja 18 évesen a legjobb barátommal. A számon lévő szájfény hamar az övére került, nem is értem, hogy minek festettem ki magamat. A gyomrom görcsben állt, remegtem. A lábaim összerogytak, a lábába kapaszkodtam. A hajába nyúltam és lágyan csókoltam a száját. Finom és édes. Egy kicsit kinyitottam a szememet és láttam, hogy ő is teljes szerelemmel és áhítattal csókol. Nem tudtam közben mit csináljak, ezért reflexszerűen a hajába túrtam, majd a tarkójához érintettem a kezemet. Hirtelen elengedett, de megnyugodtam, amikor szóra emelte a száját.

-          Olyan varázslatos vagy! – belemosolygott a csókunkba. Beleültem az ölébe és átvette az irányítást, ő következett. Biztos tapasztaltabb, mint én, hiszen neki több kapcsolata volt, mint nekem. Gyengéden cirógatta az ajkaimat, elvesztem a szenvedélyben. Az arcom kipirult, a füleim bevörösödtek, teljesen lázba hozott ez a fiú. Mindenem forró lett, nem hittem, hogy ilyen jó csókolózni. Ez lenne az igaz szerelem?! Az biztos, hogy ezt sosem fogom elfelejteni, ismeri a romantikát. Annyira lázba hozott ez az egész, hogy akaratlanul is a mellkasát kezdem el simogatni. A kigyúrt felsőteste a fehér pólón át is érezhető volt, már a gondolat is felizgatott.

-          Rosa, nem is tudtam, hogy ilyen vad is tudsz lenni! – már a pólója szélét gyűrögettem, egy hajszál választott el attól, hogy ott helyben le ne tépjem róla a pólóját. Egyszer csak hirtelen valami megvilágította az arcunkat.

-          Nézd, most jön fel a Nap! – kiáltottam boldogan.

    -     De gyönyörű! Legalább azzal az emberrel élhetem át ezt a pillanatot, akit a legjobban szeretek! – átölelte a vállamat és közelebb húzott. Ennyire érzékeny típus?!

    - Akkor mi most… járunk? – dadogva kérdeztem. Zavaromban a kezemet néztem, amin egy újabb sebet véltem felfedezni, az a fránya körömrágás.

-          Ezek szerint. – egy puszit nyomott a hajamra. Annyira vágytam az ölelésére, megint a mellkasára tettem a kezemet. Végre megérinthetem úgy, ahogyan szeretném.

-          Örökítsük meg ezt a pillanatot! – elővettem a telefonomat és fényképezőre állítottam.

-          A szerelmünk kezdete. – mosolyogva mondta. Felálltunk és a napfelkelte elé álltunk, az legyen a háttér. Magam elé tartottam a telefont, és mielőtt megnyomtam volna a gombot, George az arcomra adott egy puszit. Kíváncsian néztem meg a képet, tökéletes.

-          Szeretlek! Amióta megismertelek veled akartam lenni! – felkapott a levegőbe. A gyenge szellő a hajamba fújt, így az is röpült. Hangosan nevettem, élveztem a pillanatot. Csak szárnyaltam az erős kezeiben, miközben a sugárzó Nap fényei beborították az eget beszínezve a komor és sötét foltokat. Lehunytam a szememet és élveztem a pillanatot, amelyet a legszerethetőbb és legromantikusabb emberrel élhettem át.

-          Én is szeretlek! – kiugrottam a kezei közül és a tarkójánál megfogva magamhoz rántottam. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz, ezért az egyensúlyunkat elvesztve a homokba estünk.

-          Kis ügyetlenem! – megsimogatta az arcomat és a fülem mögé tessékelt egy hajszálat. Olyan szép szemei vannak. Teli őszinteséggel és szeretettel. Először csak összeért az ajkunk, másodjára már mohón a számra tapadt. Én voltam alul, könnyű préda voltam a számára. A nyelve hirtelen utat tört magának, nem tudtam, hogy mit csináljak vele. Összeérintettem a sajátommal, amire ő belenyögött. A hátát simogattam, ő pedig határokat nem ismerve falta az ajkaimat. Annyi felfűtött vágy keletkezett kettőnk között, elmondhatatlanul akartam őt. Az álmom után nem kétséges, hogy kivel szeretném majd tölteni azokat az estéket. Még ha nincs is luxusháza és sportkocsija, nekem az is elég, ha Ő ott van számomra.

-          Köszönöm, hogy vagy nekem! – zihálta. Még egy utolsó puszit nyomott a számra, aztán felültünk. Már nem kell kávé vagy energiaital, George feldobta a napomat. Felém nyújtotta a kezét és felsegített.

-          Annyira boldog vagyok! El sem hiszem, hogy te meg én… együtt! – hálálkodva néztem rá.

-          Ez nekem is nehéz volt, hiszen eddig mindig visszautasítottál!

-          Tudom, de nekem fontos volt a barátságunk! – a táskámat a vállamra tettem és visszamentem hozzá.

-          Ezután is lehetünk barátok, amellett, hogy a barátnőm vagy. – összekulcsolta az ujjainkat.

-          De fura. Te vagy az első barátom! – vihogtam. Erre nem reagált semmit, inkább elindultunk a suli irányába. Az idő olyan gyorsan eltelt, nem is csodálom, ilyen társaság mellett. Az arcom ki volt pirulva, a szemeim csillogtak, a szívem ezerrel dobogott. Éreztem a keze melegét, annyira jól esett rá néznem. Ő is mosolygott és látszott rajta, hogy boldog.

-          Mi a baj? – kérdezi. Egy kicsit többet néztem a hátsóját, mint kellett volna.

-          Belemarkolhatok? – megint előbb járt a szám.

-          Lesz arra majd alkalmad… - rám kacsintott és egy puszit adott a homlokomra. Az első kapcsolatom kezdete és a legjószívűbb emberrel, George-al. A napocska bátran nézelődött a horizonton, mintha ő is örült volna ennek a dolognak. A madarak életre keltek, hangos csivitelésbe kezdtek. Az emberek ébredeztek, már a postásfiú is munkába állt. A suli már egyre közeledett, én pedig egyre idegesebb lettem. Mit fognak szólni ehhez az egészhez? A kapuhoz értünk, ahol már a barátnőim vártak. Anette-nek az álla is leesett a döbbenettől, Evelyn viszont elégedetten vigyorgott.

-          Tudtam én, hogy egyszer összejöttök! Olyan édesek vagytok! – sikongatott Evy.

-          Azta! Most biztos sok utálkozód lesz a suliban, levadásztad a legjobbat! – súgta oda Anette.

-          Nem mindegy? Pár hét és elmegyünk innen. – mormogtam. Szembe fordultam a barátommal és egy puszit adtam az arcára.

-          Délután találkozunk! – halkan suttogtam a fülébe. Vágy égett a szemében, így ő gyorsan felvett az ölébe és egy hatalmas puszit adott a számra.

-          Rendben, bébi! – lihegte. Elsétált mellettünk, aztán még egyszer visszanézett és a barátaihoz ment.

-          Élménybeszámolót kérünk, Rosa! – csattant fel Evelyn.

-          Rendben, majd odabent! – mutattam a bejárati ajtóra. Szépen karon fogtam mind a kettőjüket és bementünk az épületbe.

Sziasztok!

Megérkeztem az új résszel, ami véleményem szerint nagyon aranyos lett (szerelmes szívek egymásra találása)! :3 Amint látjátok új a design is, amit Bellának köszönök, hihetetlenül aranyosan és türelmesen állt neki a feladatokhoz, de megérte!! :)

Jöhetnek a pipák és a vélemények, de az új olvasóknak is nagyon örülök!! :)

További szép napot kívánok! Sz/Rosa L.