*Chapter 2. ~ A délután

Amint az utolsó óránknak is vége volt, boldogan suhantam ki a suli ajtaján egyenesen George karjaiba. Mindig is volt köztünk egy „testvéri” kapcsolat, szívesen fogadta az ölelésemet. Láttam a szemén, hogy őt is megviselte ez a nap, fáradt és bágyadt volt a tekintete.

-Most akkor merre? – kérdeztem útközben, mert nem a megszokott útvonalon haladtunk.

-Gondoltam, kinézhetnénk a tengerpartra. Hiányzik a tenger mámorító morajlása! – szinte már idegesítően formálta a szavakat.

- Benned egy költő veszett el, olyan szavakat használsz! – megböktem az oldalát.

- Nyugi, szabadidőmben olvasni is szoktam, nemcsak hülyülni! – belém karolt.

- Valahogy nem tudom rólad elképzelni! – nevettem a hülyeségén, viszont nem esett rosszul a karon fogás. A strand elég közel helyezkedett el az iskolánkhoz, hamar odaértünk. Nagyon tetszett a látvány, főleg úgy, hogy az egyik legfontosabb emberrel töltöm ezeket a pillanatokat. A szél zúgott, a nap sugarai megvilágították a víz felszínét, a tenger morajlott, olykor hullámokat is vetett a szörfösök nagy örömére. Közelebb mentünk a parthoz, ahol sok kigyúrt felsőtesttel rendelkező félmeztelen fiatalok sétáltak a lányok, többek között az én boldogságomra is. Kockahas, vizes haj, a lányok igazi álmai.

- Nehogy elájulj 1-2 izompacsirtától, ilyen nekem is van. – egy pillanatra George-ra néztem, aki hirtelen ledobta magáról a táskáját, pólóját és a vízbe ugrott. Nem követtem figyelemmel a test edzéseit, de az ő izomzata sem volt semmi. Szinte leesett állal figyeltem, ahogy a tűző napon a víz felszínén lebeg.

- Gyere be te is! Nem kell szégyenlősnek lenned! – az utolsó szavaknál már meg változott a hangstílusa, egyre követelőzőbb lett. Azt gondolta, hogy csak egy pólóban beugrok mellé?!

- Álmaidban sem, nem tartunk ott, hogy vizes pólót játszunk! Inkább te gyere ki, még a végén zavarba jövök! – a mondat másik részét halkabban mondtam, holott semmi fontos nem volt benne. Évek óta ez megy nálunk, folyton zavarba hoz, néha viszont nekem vannak olyan megmozdulásaim, amikor elvörösödik és megszólalni nem tud.

- Nézd azt a bögyös szőkét, most meghódítom! – felkiáltott és odaúszott az egyik szőke hajú lányhoz, aki egy gumimatracon feküdt és csak a lábát lógatta az azúr kék tengervízbe. Nem hittem benne, hogy sikerülni fog neki, de vidáman előkaptam a telefonomat és George-ra irányítottam. A fiú sármosan közeledett a cicababa felé, aki látszólag nem foglalkozott vele. Felajánlotta neki, hogy egy kicsit megtolja a matracot, de a lány ezt nem akarta, így kapálózni kezdett, majd leverte George napszemüvegét és a szőkeség a vízben landolt. Gyorsan eldugtam a telefont, könnyeimmel küzdve röhögtem. A fiú kérdőn nézett rám, majd eltávolodott a lánytól, aki káromkodva űzte el onnan a „sármőrt”.

- Nem mondok most semmit, jó? – feltöröltem a nevetés könnyeit az arcomon, és komoly fejet próbáltam vágni. George kilépett a vízből, nem tudtam levenni a szemem a kockáiról. Ennyire vak lettem volna évekig?

- Ezt még visszakapod! – a reakcióm elég lassú volt ahhoz, hogy elfussak, ezért felkapott az ölébe, és úgy ahogy voltam, bedobott a tengerbe. Levegőért kapkodtam, idióta barátom meg a parton röhögött rajtam. A ruháim és a táskám is tiszta víz lett. Nem tudtam rá haragudni, hiszen megérdemeltem, de nem volt szép tőle. Összeszedtem magamat és kimásztam a vízből. Ledobtam a cuccomat a homokba, aztán csurom vizesen megkergettem egy kicsit. Úgy fel tudja dobni a napomat az őrült cselekedeteivel.

- Jól esett? – felvette a szemüvegét és a táskámat.

- Te nem vagy normális, de jó volt ez a kis hűsölés! Mehetünk végre? – zsebre vágtam a kezemet, de éreztem, hogy onnan is facsarni lehetett a vizet. Nem voltunk olyan messze a házunktól, addig meg csak kibírom.

- Mondanom kellett volna valamit, de ha nem zavar, akkor meg sem említem! – befordultunk az utcánkba, de még mindig nem értettem, hogy mit akar.

- Nyugodtan mondjad, úgy sem lesz akkora nagy jelentősége! – kivettem a zsebemből a lakáskulcsot.

- Akkor mindegy. Csak átlátszódott a melltartód és érted, szóval… - bele fojtottam a szót.

- Hülye, most kell szólnod?! Befelé! – összekulcsoltam a kezemet a mellkasom előtt és betessékeltem a vendégünket. Ahogy belépett a házunkba, felrohant az emeletre és a számítógépes játékot vette kezelésbe. Mivel régen használtam már őket, ezért nem hiszem, hogy bármit is tudna velük kezdeni. Levetettem a cipőmet, majd valami ruhát kerestem magamnak. A telefonom vízálló, így kibírta azt a mennyiségű víztömeget, amibe belehuppantam. Az átöltözés után a szobám felé vettem az irányt.

- Rosa, ezzel mit csináltál? Nem működik az egész… - nyomogatta össze vissza a gombokat, de nem válaszolt rá a gép.

- Kezdjünk inkább ezekkel valamit! – kezébe nyomtam a könyveket és a tételes füzeteimet. Nem nagyon tetszett neki az ötlet, de ha valamit is akar az életben, akkor tanulni kell. Megfeleztük a tanulnivalókat, és így ő kapta a történelmet meg a biológiát. Az íróasztalhoz ültünk és mindketten átbeszéltük az anyagot. A kimaradt részeket is újra fel tudtam eleveníteni, jó volt együtt tanulgatni. A délután olyan szinten eltelt, hogy észre sem vettem, hogy Adele, a testvérem is haza vánszorgott.

- Sziasztok! Nem is zavarlak titeket, csak annyit akartam kérdezni, hogy kölcsön tudnál adni egy könyvet? – a kis fürtös hajú testvérem bepillantott a szobámba.

- Persze, melyik kellene? – a hatalmas könyvespolcomhoz mentem, fura, hogy még nem szakadt le az emelet miatta.

- Amit múltkor olvastál, az a jó krimi, tudod melyik az! – a tegnap befejezett könyv az asztalon pihent, így nem volt nehéz megtalálnom. A borítón egy ló és a lovasa volt, egy izgalmas történetet rejtett magában.

- Itt van! Nagyon szerettem, szóval ajánlom! – odaadtam neki a háromszáz oldalas könyvtári könyvemet és visszaültem a helyemre. A tankönyveim látványa erős melankóliát okozott, borzasztóan elegem volt a magolásból és a folyamatos stressztől.

- Szerintem most legyen ebből elég, unalmas az egész… Csináljunk valami jó képet! – eltette a füzeteket és a telefonját vette a kezébe. Egyetértettem a kijelentésével, az agyamat is leszívta ez a sok információ. Az egyik dísztelen falhoz léptünk, George rátette a kezét a vállamra és a telefont az arcunk elé tette. Az elején még komolyra vettük az arckifejezéseket, de a végére meguntuk a folyamatos mosolygást, és átváltottunk grimaszolásba. Ő csücsörített, én meg kancsalítottam. Annyi képet készítettünk, mindet tettük fel Instagramra. Volt egy létrehozott baráti adatlapunk, ahová a közös fotókat töltöttük fel. A legjobbakat átküldte nekem is, ha rossz kedvem lesz, ezek majd fel tudnak vidítani.

- Mennem kell, nem szóltam otthon, hogy jövök hozzátok! Jó volt veled! Szia! – egy puszit adott az arcomra és lement a földszintre. Az ablakhoz futottam és végig kísértem a szememmel, ahogyan elhagyja az utcánkat. A kukkolás után fáradtan dőltem be az ágyba, érzéseim alapján úgy is aludtam el. 

Sziasztok!:)

Íme meghoztam a 2. részt is, remélem tetszett nektek! Köszönöm a látogatottságot, de örülnék pár feliratkozónak, hiszen így tudnám, hogy kik vannak velem és ezzel egy megerősítést adnátok nekem! Jövőhéten új rész, Puszillak titeket! Sz.